Chapter One.:Kezdet.

Sziasztok. Mint látjátok itt is lenne az első fejezet. Várjuk a kommenteket.
Üdv, Cassie és Reby.

New York:

A nap...A nap,amikor elkezdődött az életemben,az a bizonyos 180 fokos fordulat.Miután kacatjaim 90°-át összepakoltam,belenéztem a tükörbe és egy pillanatra ledermedtem...Elgondolkodtam magamban.:

-Ennyi?19 év...19 évet bírtak ki a szüleim velem...Pff..Szüleim?Nem.Annak nem nevezhetőek.De nem érdekel.Főleg nem ők.Azt hiszik,hogy ezzel kiszúrnak velem?Nem!Majd megmutatom,hogy igenis önálló vagyok.Apucika pénze sem kell.

Miután 10 percig álltam,mozdulatlanul,bambán a tükör előtt,apám feleségének nyivákoló hangja ütötte meg a fülem.

-Siess már!Mindjárt itt a taxid!-szólt Andrea

-Megyek már!

-Ayana!Nem jó a hangnem!Kicsit több tiszteletet,ha kérhetném!-szólalt meg apám is.

Erre már nem mondtam semmit.Csak felkaptam a telefonomat az ágyról,és elraktam a zsebembe.Majd egyenként ráültem a bőröndökre,hogy a kilógó ruhadarabok ellenére is betudjam húzni a cipzárt.

Kész lettem. Valószínűleg mindent elraktam,amit akartam.Legalább is reméltem.Kihúztam a szobám elé azt a körülbelül 8-9 bőröndöt,amibe csak a ruháim voltak,majd azt a 3 sporttáskát,amibe az egyéb kacatok foglaltak helyet.

Utoljára visszanéztem a szobámba.Ennek most egy idilli pillanatnak kellett volna lennie,mint a filmekben,mikor a lány visszanéz a szobába,ezer emlék játszódik le benne,egy könnycsepp gördül le arcán,majd sírva lerohan  a lépcsőn szülei nyakába ugorva könyörögni,had maradjon.Akik megsajnálják és nagy családi ölelés képében egymás nyakába borulnak,sírnak és megengedik,hogy maradhasson a lány.

Hahh!Igen...A filmekben.De ez nem egy film.Ez a való élet...Mégpedig az é életem.:Ayana Dylan élete.

Nem!Nem éreztem úgy,hogy maradni akarok.Nem éreztem fájdalmat...Emlékek?Azok vannak.Rossz emlékek...Amikor anyám itt hagyott minket 10 éves koromban...Amikor apám megváltozott,és először hozta fel a házba Andrea-t.Akkor még csak 14 voltam.

Barátok?Ugyan már!Az sincs...Az állítólagos barátnőm nemrég vette el a pasim.És akkor ezzel a mondattal már azt is megmagyaráztam,hogy a szerelem sem fog hiányozni.Elvégre az sem volt.És ITT már nem is lesz.

Egy dolgot éreztem...Még pedig a csalódottságot.A csalódottságot afelől,hogy apám hagy így elmenni.Hagyja egy életre eltűnni az ő "egyetlen kis hercegnőjét".Nem apa az ilyen.Nem érdemli meg,hogy ezt a szót,ezt a magas rangot kapja meg...Haragszik rám?Rosszat tettem?Igen?És én?Én is elfogtam őt,ahogy megváltozott anyám elmenetele után.És mindent megbocsájtottam neki.De ez a nőszemély elvakította,és ellenem fordította.Én pedig nem tudok mit tenni.De nem kell nekem már ő sem.SENKI...

Lebaktattam a lépcsőn és egy érdekes beszélgetésbe csöppentem bele.Megakartam hallgatni,hogy Andrea mit is sutymorog apámnak.Elbújtam a fordulóban lévő fotel mögé,ahol én jól láttam őket,de ők nem láttak engem.A fülem tökéletes,így kitűnően hallottam őket.(Akár egoistás ez a kijelentés,akár nem,ez tény.:D)

-Drágám!Olyan jó,hogy most már ketten leszünk.Ugye,szerelmem?-mondta kéjes hangon Andrea,miközben apám nyakát csókolgatta,majd heves csókcsatába kezdtek.

Nekem nem kellett több a látványból.Lassan visszaosontam,majd levittem a sporttáskákat a földszintre.Apámat,pedig megkértem,hogy segítsen lehozni a bőröndöket. Segített is.

-Andrea?Esetleg?-mondtam cinikusan.

-Áhh nem,köszi.Majd máskor.Most lakkozni akarok.Vettem egy új neon-koral lakkot.Majd máskor.Puszi,jó utat.-mosolygott.Vagy vicsorgott.Igazából nem tudtam eldönteni.De ez a mondta..."Majd máskor"...Máskor?Istenem.Jó,mindig is tudtam,hogy nem egy észlény,de akkor is. Ennyire?

Lehurcoltuk a bőröndöt és hívtam egy taxit.Még jó,hogy Andrea állítólag hívott egyet.De ki tudja?Lehet azt sem tudja,hogy mi a cím.A taxi 10 perc múlva itt is volt. Egy idősebb bácsi volt a söfőr,de még így is segített becipelni azt a rengeteg cuccot.

A taxis beült a kocsiba,de én még nem.Apám ott állt az ajtóba.Andrea már lakkozott a fürdőbe.Apám csak nézett..És nézett.És én is őt.Majd apám megindult felém,szorosan megölelt,majd azt mondta halk,elcsuklott hangon.:

-Jó utat.Vigyázz magadra.

-Kössz.

És ennyi.Bement.Én pedig beszálltam a taxis mellé.Elindultunk a reptér felé. Félúton a taxis megszólalt,mély,komor,de mégis kedves hangon.:

-Hány éves vagy,kislány?

-19.-válaszoltam egyszerűen,s tömören.

-Ó,igen!Emlékszem,mikor én 20 éves voltam és nagy boldogan kirepültem a családi fészekből,önálló életet kezdeni...-kezdte el a bácsi.Elmondta szinte az egész életét.Hogy milyen boldog volt,hogy mennyi új lehetőség volt előtte,hogy a szüleivel állandóan találkozott és még sok mást.Bárcsak tudná az én történetemet is.De már nem tudtam belekezdeni,mert megérkeztünk a reptérre.Hoztam egy kosarat,amire feltudtam rakni a bőröndjeimet.Kifizettem a taxit és elindultam a bejárat elé.A sor hatalmas volt.Nem is álltam be. Tudtam,hogy még van 3 órám az indulásig,így leültem az egyik székre,és zenét hallgattam...

*fél órával később*

Mire feleszméltem,már a sor jóval csökkent.Felálltam,és oda mentem az utazási irodám pultjához,hogy elrendezzünk mindent.Majd beálltam a sorba.Minden simán ment.A bőröndöket felrakták a szalagra,a táskáimmal együtt.Csak a kézi poggyászom maradt nálam.Nem sok mindent raktam bele.Csak egy kevéske nasit,mivel tudtam,hogy a repülőn förtelmes kaja lesz.Raktam bele Tab-et,telefont,fényképező gépet,egy kis gyógyszert,ha rosszul lennék,egy zacskót,nedves törlőt és egy innivalót.Mivel az innivalót nem lehet felvinni,megittam és kidobtam.Majd beálltam a körülbelül 10 méteres sorba,ahol a kézipoggyászt vizsgálják át,és engem is.Ez el is vett 1 órát.A poggyászommal semmi baj nem volt.Velem viszont igen...A magassarkúmnak a csatja,ami rajtam volt,fémből volt,és becsipogott.Így hát le kellett

vennem.Fantasztikus.Majd szenvedhettem fel.Mikor visszakaptam a poggyászt elindultam lifttel a helyre,ahol becsekkolhatok.

Nagyszerű.A szoba borzalmasan zsúfolt volt.Így hát,nem volt választásom,leültem eszegetni,majd zenét hallgatni.Miután meghallgattam körülbelül 50 számot,elmentem a mosdóra.És szerencsére,mire visszaértem,alig volt sor.Így viszonylag gyorsan becsekkoltam.

Érkezésemtől számítva másfél órája voltam ott.

Ahogy becsekkoltam,a busz meg is érkezett.Bár nem értem,hogy miért jött busz,ugyanis a repülő egy köpésre volt.Sebaj.

Ahogy felmentem a lépcsőn,ami a repülőhöz vezetett,kedves stewaress-ek mosolyogtak rám.
Odaadtam nekik a jegyemet,majd hátra sétáltam,hogy elfoglalhassam a helyemet.Szerencsémre senki nem ült mellettem,csak mögöttem.Mégpedig egy kisfiú.Aki nem csak hogy bömbölt egyfolytában,még a székem támláját is rugdosta.Hirtelen előttem lehajlott egy kis képernyő,ami azt mutatta,hogy kapcsoljuk ki az elektronikai dolgokat és kössük be öveinket,mert felszállunk.Egy darabig nézelődtem az ablakon,de miután a kijelző újra előjött,hogy felszálltunk,az öveket ki lehet kapcsolni,már nem is látszott semmi,csak a nagy kékség.
Így elővettem az újságtartóban lévő újság egyikét,és fellapoztam.Csak csupa reklám volt benne.Nem igazán érdekelt.
A mögöttem lévő kisgyerek rugdalózása ellenére is lehunytam szememet,és elaludtam...

.................................

London:

A repülőtéren voltam és a szemeimmel kerestem Taylort. . Reméltem, hogy Taylor kijött elém a repülőtérre. Majd hirtelen megpillantottam a szőkeséget aki éppen a telefonján pötyögött  valamit.
-Szia!-mentem oda hozzá
Szia, mehetünk?-pillantott fel a telefonjából majd zsebre rakta. Aprót bólintottam, majd elindultunk a parkoló felé.Beültünk Taylor kocsijába, és a bőröndöket pedig a a csomagtartóba tuszkoltam.
-Gondolom, nem igazán akarsz itt lenni.-szólalt meg Taylor kb. 10 perc néma csend után.
-Figyelj, a várossal nincs semmi bajom, csak...-néztem Taylorra
-Csak velem, tudom, tudom.-mondta majd bekanyarodott egy utcába.
-Hagyjuk ezt.-bámultam kifelé az ablakon mire Taylor leparkolt egy ház előtt és kiszállt az autóból.Én is kiszálltam a kocsiból és a házra pillantottam.
-Taylor,te ebben a nagy házban laksz? Egyedül?-kérdeztem kikerekedett szemekkel.
-Nem egyedül, a barátommal, Harry-vel élek itt.-majd kivette a csomagtartóból a bőröndeimet.  Elindultunk a bejárati ajtó felé. Taylor segített a bőröndöket becipelni a lakásba. Milyen segítőkész lett, mi?Mindegy. A nappaliban egy fiút pillantottam meg aki a kanapén ült és a TV-t bámulta. Amikor észrevett minket gyorsan felpattant a kanapéról és kikapcsolta a TV-t.
-Sziasztok!-jött oda hozzánk.
-Szia édes!- adott csókot Taylor Harry szájára.
-Harry ő itt Ayana a mostoha húgom és Ayana ő itt a barátom Harry.-mondta Taylor
-Örvendek a szerencsének.-mosolygott rám Harry
-Ja,persze, én is.-néztem Taylorra
-Meg mutatnád a szobámat?-kérdeztem mire Taylor aprót bólintott és elindultunk az emelet felé.
-Ez lenne a szobád.-nyitotta ki Taylor előttem a szoba ajtaját.
-De én most magadra hagynálak.-szólalt meg ismét Taylor és már ott sem volt.. Nem is baj.
Körbe pillantottam a szobában. Minden olyan, hogy is mondjam 'Tayloros' volt.. Luxus, pompa, csillogás. Az ő világa nem az enyém. Mindegy. Valahogy csak ki bírom. Úgy is csak addig maradok, amíg találok egy normális munkát és elég pénzem lesz kifizetni a lakbért. Addig meg valahogy megleszek itt.
...................
'Másnap:'
Reggel gyorsan kikászálodtam az ágyból és felöltöztem, a hajamat összefogtam és lementem a földszintre. Elég éhes voltam szóval a konyha felé vettem az irányt ahol Harry és Taylor néma csendben reggeliztek.
-Jó reggelt.-mondtam
-Neked is-mondták szinte egyszerre
-A tűzhelyen van rántotta, nyugodtan szedjél magadnak.-mondta Taylor. Kivettem az egyik szekrényből egy tányért majd a tűzhelyhez sétáltam és szedtem egy kis rántottát majd leültem az asztalhoz.
-Ízlik?-kérdezteTaylor párperc múlva
-Igen, finom.-válaszoltam
-Örülök.-mosolygott
-Miért vagy most ilyen kedves?-kérdeztem hirtelen
-Tudom, hogy elég rossz a viszonyunk de próbálnék ezen változtatni ha még nem késő.-mondta. Nagyon meglepődtem a szavait hallva.
-De,ami azt illeti elég késő.-nézek rá.
-Most miért? Nézd, most hogy ide költöztél nem kezdhetnénk mindent tiszta lappal? Tudom, hogy nem szeretsz és meg van rá minden okod, mindig undok voltam veled, de megváltoztam.-hadarta a szavakat.
-Hagyjuk ezt a témát és nyugi nem sokáig leszek a nyakatokon, ha találok egy normális állást ami jól fizetni, és kitudom fizetni a lakbért, elhúzok innen.
-Milyen állásra gondoltál?-kérdezte hirtelen Harry
-Igazából, színházba szeretnék dolgozni.-néztem rá
-Még mindig nem mondtál le erről a hülyeségről? -kérdezte hirtelen Taylor majd rá néztem és megforgattam a szemeimet.
-El végeztem a színészi iskolát, igenis játszhatnék színházban.-mondtam
-Ja persze, hogy ha lenne hozzá tehetséged.
-Na jó, most már elég.-szóltam,majd felálltam, a tányért a a mosogatóba tettem.
-Köszönöm a reggelit de azt hiszem, hogy felmegyek.-mondtam
-Várj, mi lenne ha elmennék veled munkát keresni?-kérdezte hirtelen Harry.
-Ezt most nem gondolod komolyan, ugye?-kérdezte hangosabban Tay
-Most miért?-nézett Harry Taylorra majd a fiú rám pillantott.
-Nézd a nővérem itt dolgozik nem messze egy színházban színésznőként, ha gondolod elmegyek veled és bemutatlak neki. És meglátjuk, hogy mi lesz.-mosolygott rám. Taylor kikerekedett szemekkel bámult minket.
-Ne csináld már Harry, komolyan elmennék vele? Hát köszi szépen.
Taylor szinte kiabált majd felrohant az emeletre és becsapta maga után az ajtót. Na ennyit a kedves Taylorról, aki már nem undok, mert megváltozott. Na persze.
-Ne haragudj én nem akartam, hogy veszekedjetek.- a padlót bámultam
-Jaj ne is törődj vele, mindig féltékenykedik ok nélkül, majd lenyugszik.-mondta Harry
-De akkor elmegyünk?-kérdezte
-Persze!
Hát eléggé meglepett, hogy Harry segített munkát keresni. Na meg ahogyan Taylor reagált. Igazán szánalmas volt. Semmi oka nem volt féltékenykedni. Na de mindegy is. A lényeg az, hogy lehet, hogy lesz egy normális állásom. És minél hamarabb leléphetek innen.